16. rész

http://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&v=uZ9hB107AHs&NR=1

Másnap a telefonom csörgésére ébredtem, és kómás fejjel néztem meg, hogy ki az, de amikor megláttam, hogy Stacey inkább kinyomtam. Tudtam, hogy a tegnapiról akar kérdezősködni, de még nem akartam arról beszélni, majd később visszahívom. Nem csörgetett meg többször, biztos azt hitte, hogy még aludni akarok, ami igaz is volt, viszont akárhogyan próbálkoztam, már nem sikerül álomba szenderülni. Az órára néztem, ami fél 11-et mutatott, ami már elég késő volt, de még feküdtem kicsit.
Lassan kiszálltam aztán az ágyból, és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy kicsikét felfrissüljek. Tudtam, hogy szörnyen nézhetek ki, ám amikor belenéztem a tükörbe, meglepődtem. Nem gondoltam azért, hogy ennyire rosszul fogok festeni. A szemeim alatt sötét, nagy karikák voltak, a hajam össze-vissza állt, arcom nyúzott volt. Nem csodálkoztam, hiszen alig tudtam aludni az éjjel, mert egész este Austin járt a fejembe, és Justin. Főleg az, amiket a fejemhez vágott. Először nagyon dühös voltam rá, hogy mégis mit képzel magáról? Megsértődtem, és a taxiban elhatároztam magamban, hogy soha többé nem akarom látni, mert egy beképzelt bunkó, de amikor az ágyamban feküdtem, már beláttam, hogy talán igaza volt. Valóban végig azt mondtam neki, hogy hagyjon békén, de mégis visszacsókoltam, mégis elmentem arra a hülye partira. Nem akartam elfogadni a tényt, miszerint már másképpen nézek rá, hogy talán tényleg tetszik. Akárhogyan is próbáltam tiltakozni ellene, mégis megtörtént, és Justin lassacskán teljesen a hatalmába kerített. Visszagondoltam az elmúlt napokra, hetekre, és tényleg sokat gondoltam rá, sokat voltam vele. Volt, amikor már az agyamra ment, viszont a legtöbbször jól éreztem magam a társaságában. Ettől az érzéstől pedig újra úrrá lett rajtam a már sokszor érzett lelkiismeret furdalás. Hiszen én mégis csak egy másik fiúval vagyok, akit szeretek, aki szeret, de közben másra gondolok, mással álmodok. Soha nem éreztem még ilyet, és szétfeszített belülről ez az új, számomra negatív dolog. Én voltam már megcsalva, pocsék érzés, nem akartam, hogy Austinnak is ezzel kelljen szembesülnie.
Gondolkodás közben sikerült elkészülnöm és felöltöznöm, így már egész elfogadható állapotba kerültem. Éppen készültem le, hogy megreggelizzek, mivel a gyomrom kongott az ürességtől, amikor csengettek. Előre felkészültem a legrosszabbra, mivel Austinra számítottam, és tudtam, hogy nehéz lesz előtte azt mutatnom, minden rendben, ám meglepetésként ért, amikor az ajtóban Justin állt.
- Mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdést, meglepetten. Nem számítottam arra, hogy magától keresni fog, főleg, hogy ilyen hamar.
- Beszélni szeretnék veled, bejöhetek? - kérdezte, majd amikor felocsúdtam a döbbenetből csak megvontam a vállamat, aztán elálltam az útból, hogy be tudjon jönni. Levette a cipőjét, és követett a konyhába. - Szüleid?
- Dolgoznak. - válaszoltam.
- Értem. - köszörülte meg a torkát. Én leültem az egyik pultnál lévő magas székre, majd felé fordultam. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nehezen találja a szavakat, ezért megkönnyítettem egy kicsit a dolgát, és rákérdeztem. - Szóval, mit szeretnél? - végig kimérten beszéltem vele, mintha tegnap nem történt volna semmi, mintha nem vesztünk volna össze, nem csókolóztunk volna.
- Megbeszélni a tegnap történteket.
- Szerintem nincs mit beszélni róla. Te már kifejtetted a véleményedet.
- Szerintem, meg van! Bocsánatot szeretnék kérni, hülye voltam, hogy csak úgy neked estem. - mondta, és közben közelebb jött hozzám, de most kivételesen megtartva közöttünk az 1-2 lépés távolságot. Arca őszinteséget, megbánást tükrözött. - Nem volt jogom ahhoz, hogy azokat vágjam a fejedhez, amiket. Nem is tudom mit gondoltam. - sóhajtott fel, majd folytatta. – Tudod megszoktam már, hogy minden lány, boldogan ugrik a karjaimba, azt hittem ez veled is így lesz majd. Kihívás voltál számomra, hiszen akadályba ütköztem, mivel mindig visszautasítottál. Ez tetszett, hogy nem nyomultál rögtön rám, hogy tartottad magad ahhoz, neked barátod van. Elején csak kicsit szórakozni akartam, de aztán minél többet voltam veled, annál jobban éreztem azt, hogy több vagy annál, mintsem egy kis szórakozás. Megkedveltelek Ashley, igazán! Tetszel nekem, és igen, meg akartalak szerezni, sőt. Még mindig meg akarlak, de a tegnapi után talán ideje lenne, hogy feladjam, és végre békén hagyjalak, mert világosan kifejtetted, hogy nem szeretnél tőlem semmit. Sajnálom, ha néha erőszakosan viselkedtem, vagy, hogy annyiszor letámadtalak. Ígérem, többé nem fog előfordulni a tegnapihoz hasonló eset, ha így akarod. Tisztellek, hogy ennyire szereted a barátodat, hogy kitartasz mellette, hogy hűséges vagy. Ő egy igazán szerencsés fiú. - fejezte be a kis monológját, én pedig lehajtott fejjel hallgattam. Az elején még rá szegeztem a tekintetem, ám a közepén már nem bírtam tovább a szemébe nézni, így inkább lehajtottam a fejemet, és a lábamat fixíroztam. A beszéde végére a szemeim könnyesek lettek, főleg az utolsó 2 mondatától, így már még úgy sem akartam felnézni rá. Tisztelt engem, pedig nem kellett volna. Nem akartam, hogy lássa, sírok, de amikor szipogtam egyet, meghallotta, így lassan átszelte a köztünk lévő távolságot.
- Most sírsz? - kérdezte aggódva, ám én megráztam a fejemet, mire ő felemelte, az államnál fogva az arcomat. - Mi a baj, Ashley?
- Nem tudom, Justin. - suttogtam. - Lehet igazad volt tegnap. - szipogtam, majd letöröltem a könnyeket az arcomról. Úgy gondoltam, hogy most érkezett el az őszinteség pillanata. Ha ő ilyen őszintén el tudta nekem mondani, amit érett, akkor nekem sem volt jogom ahhoz, hogy hazudjak, vagy elrejtsem előle azt, amit tudni szeretne. - Gondolkoztam este, és talán igazad volt, amikor azt mondtad, hogy érzek irántad valamit. Nem vagy közömbös a számomra, de ez annyira nehéz. - csuklott el a hangom. - Austinnal már nagyon régóta együtt vagyunk, és minden olyan jó volt addig, ameddig te fel nem bukkantál az életembe. Szerettem őt, úgy éreztem, hogy ő a legjobb dolog az életemben, vele mindig boldog voltam, minden gondolatomat ő töltötte ki, folyton ő járt a fejemben, mostanára viszont ez megváltozott. Rád gondolok. Még ha csak úgy is, hogy mennyire haragszom rád - kuncogtunk fel - de mégis te vagy ott helyette, a fejemben. Nem szabadna így éreznem, Justin. Engem már csaltak meg, és szörnyű érzés, megalázó, és én nem akarom, hogy Austin valaha is ezt érezze. Nem tehetem ezt vele, kérlek, értsd meg. - suttogtam. - Akármennyire is szeretnéd, vagy én szeretném, nem lehetünk együtt. - ráztam meg a fejemet.
- De így nem leszel boldog, Ash. Elhiszem, hogy rossz, nehéz döntés, de miért nem vagy egy kicsit önző? Miért nem gondolsz egy kicsit magadra is, és hagyod, hogy neked jó legyen?
- Én boldog vagyok vele, egyszerűen most csak kicsit elbizonytalanodtam. Sajnálom, kérlek szépen, fogadd ezt el. Tartsd tiszteletben a döntésemet. - fogtam meg a vállát, mire ő csalódottan, szomorúan nézett rám. – Hidd el, így lesz a legjobb. Én élem tovább a kis életemet Austinnal, te pedig hamar elfogsz felejteni.
- Azt kétlem, de rendben. - bólintott. - Úgy lesz, ahogy akarod, hiszem megígértem, hogy nem fogom többé ráerőltetni azt, amit nem akarsz. Ez a te döntésed, és én tiszteletben tartom. - mondta.
- Sajnálom. – suttogtam.
- Semmi baj. – simított végig az arcomon, ezzel letörölve a könnyeket. Megértem, elfogadom, viszont most jobb lesz, ha megyek. – sóhajtott, majd adott egy kis puszit a számra, aztán hátat fordított, és kiment a konyhából.
- Justin! – kiáltottam utána, majd követtem, ő pedig a nappaliba állt, és érdeklődve nézett, hogy mit akarok, majd én minden szó nélkül odamentem hozzá, és csak megöleltem. Szorosan magamhoz szorítottam, ő pedig ugyanígy tett. – Vigyázz magadra.
- Te is. – simogatta a hátamat. – Légy jó, Ashley. – tolt el magától, rám mosolygott, aztán kilépett az ajtón, és elment. Talán örökre?

Megkérhetek minden kedves olvasót, hogy írjon pár sort erről a részről? Nagyon jól esne és sokat jelentene nekem. Köszönöm!:)