29. rész

(zene)

Amikor felébredtem, már sötétedett a szobában, így tudtam, hogy sikerült átaludnom az egész délutánt. Nem bántam, mivel nem volt semmi dolgom mára, és éjszaka sem sikerült sokat aludnom. Legalább ki tudtam pihenni magam, és addig sem gondoltam arra, hogy mi történt. Most viszont azonnal eszembe jutott, ahogy az is, hogy Justin még itt volt, mielőtt elaludtam, most viszont nem láttam sehol. Azt hittem, hogy elment, ám ekkor megláttam a telefonját az asztalomon, így biztos voltam benne, hogy még itt van, mivel a nélkül nem ment volna el. Fogalmam sem volt hová mehetett, de aztán kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és megjelent. Amikor észrevette, hogy fel vagyok, halványan rámosolygott, és odajött hozzám.
- Szia. - köszöntem neki.
- Szia, kialudtad magad? - kérdezte, majd lefeküdt mellém, és magához húzott egy puszi után.
- Aha. - bólintottam. - Te aludtál?
- Kicsit. - mondta.
- Fáj? - érdeklődtem aggódva, és végig simítottam a ajkán, ami felvolt repedve.
- Nem. - ingatta meg a fejét. - Sokkal jobban fáj az, hogy téged is megütött.
- Nagyon látni? – fintorogtam.
- Nem, nyugi. - mosolygott, majd megpuszilt.
- Megcsókolsz? - kérdeztem félénken, és sikerült el is pirulnom.
- Miféle kérdés ez?- suttogta, majd ajkait az enyémre helyezte, és lágyan ízlelgetni kezdte őket a sajátjával.
Nyelve bebocsátást kért a számba, én pedig engedtem neki. Kezemmel átkaroltam a nyakát, és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam, ő pedig egyik kezével a derekamat simogattam, míg másikkal a mellemet masszírozta. Halk sóhaj tört fel belőlem, amikor elváltunk egymástól. Egy pillanatig még csukott szemmel feküdtem, aztán ránéztem.
- Annyira szeretlek.
- Én is téged. - mondta, és újra megpuszilta a számat. - Viszont sajnos, nemsokára mennem kell.
- Ne, kérlek. Ne hagyj itt. - motyogtam, és a fejemet odafúrtam a nyakához. - Nem akarok egyedül lenni. Biztos egész éjszaka fel leszek megint, hála annak, hogy most az egész délutánt végig aludtam. - most jöttem rá, hogy talán mégsem volt jó ötlet ez a délutáni pihengetés.
- Édes, én is legszívesebben itt maradnék veled, de bekapcsoltam a telefonomat, és rengeteg hívás és sms érkezett Scootertől, szóval beszélnem kell vele. Nem akarom még jobban feldühíteni.
- Hm, oké. Akkor majd kitalálok valamit. – vontam vállat. Vele akartam lenni, de tudtam, hogy mennie kell, és én nem akartam akadékoskodni.
- Mi lenne, ha velem jönnél? - ajánlotta hirtelen, és felemelkedett kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Én? Nem is tudom, szerintem nem a legjobb ötlet. – bizonytalankodtam, összehúzott szemekkel.
- Ugyan már, Scootert gyorsan lerendezzük, aztán mehetünk hozzám.
- Hát, nem tudom. Biztos nagyon dühös lesz, hiszen egész nap azt sem tudja, hol lehetsz.
- Szerintem sejti. – kuncogott. Egyébként pedig nyugi,  kicsit füstölög majd, de előtted, úgysem fogja leharapni a fejemet.
- Aha, szóval ezért akarod, hogy menjek. - mutattam rá nevetve.
- Lebuktam. - vigyorgott.
- Na. - ütöttem meg játékosan a mellkasát, mire ő is elnevette magát.  
- Csak vicceltem. Jössz vagy nem? – húzta fel a szemöldökét.
- Igen. - nyújtottam el a betűket lustán, majd nyújtózkodtam alatta, ugyanis félig rajtam feküdt.  - Megyek felöltözni, és rendbe teszem magam, mert gondolom szörnyen, nézhetek ki, de előtte még csókolj meg. - kértem mosolyogva.
- Gyönyörű vagy. – suttogta, aztán pedig készségesen teljesítette a kérésemet.

A zuhanyzást most mellőztem, mivel tudtam, hogy Justinnak sietni kell, így nem akartam még azzal húzni az időt. Lesz lehetőségem nála lezuhanyozni, így csak felöltöztem, és varázsoltam magamnak egy picit emberibb külsőt. Összepakoltam még a holmimat egy fekete táskába, majd kész is volt.
- Mehetünk. - mondtam neki mosolyogva, amikor teljes harci díszben kiléptem a fürdőszobából.
- Rendben. - bólintott, aztán megfogta a telefonját, a kocsi kulcsát és elindultunk lefelé. A konyhából hangfoszlányok szűrődtek ki, így intettem a fejemmel, hogy menjünk oda. Ő kétségbeesetten nézett rám egy pillanatig, de nem törődtem vele, magam után húztam.
- Sziasztok. - köszöntem a szüleimnek, akik vacsoráztak.
- Sziasztok. - köszönt anyu, aztán felpattant a helyéről, és odasétált elénk. - Kicsim, minden rendben van? Hallottam, hogy mi történt.
- Igen, jól vagyok. Ne aggódj. - nyugtattam meg.
- Biztos? Nem akarsz beszélgetni?
- Nem anyu, most inkább Justinnal szeretnék lenni, ha nem baj.
- Persze. - simított végig a kezemen, aztán Justinra nézett, aki tétlenül álldogált mellettem. Igazán vicces volt, de visszatartottam a nevetést.
- Öhm, szóval Justin, ő itt az anyukám, Julie. - mutattam be őket egymásnak, megakadályozva ezzel, hogy kínos csend álljon be közénk. Tudtam, hogy találkoztak már, de akkor valahogy ez a bemutatkozás elmaradt.
- Nagyon örülök, Mrs. Price. - nyújtotta a kezét Justin, de anyu kézfogás helyett megölelte.
- Én is örülök, a találkozásnak. - mosolyogott rá, és mire elengedték egymást, már apu is ott termet mellettünk. Ezúttal Justin az én közbeszólásom nélkül nyújtotta a kezét felé, majd mutatkoztak be egymásnak. Alsó ajkamba haraptam, és úgy néztem az előttem lezajló jelenetet, elfojtva egy vigyort.
- Na és, hová mentek? - szólalt meg anyu újra.
- Csak Justinnak van egy kis dolga, aztán hozzá. Nem tudom, mikor jövök, valószínűleg nem töltöm itthon az éjszakát.
- Rendben. - mosolyodott el. - Aztán majd holnap beszélünk.
- Mindenféleképpen. - bólintottam, és megöleltem.
Mindketten elköszöntünk a szüleimtől, majd kimentünk, és beültünk Justin autójába.
- Hú, ezen is túl vagyok. - fújta ki a levegőt megkönnyebbülve.
- Jaj, még jó, hogy bele nem haltál. - mondtam rá gúnyosan.
- Szerintem is, különben nem tudom, mi lenne veled nélkülem.
- Hallod, csoda, hogy befértünk az autóba a nagy egódtól.
- Így szeretsz. - villantott rám egy csábos mosolyt, majd kacsintott egyet.
- Hihetetlen vagy. - csóváltam a fejemet. - Hülyeségek helyett inkább azt találd ki, hogy mit mondasz Scooternek.
- Azt, hogy a világ legeslegszebb lányával töltöttem a délutánt. – vigyorgott, mire én megforgattam a szememet.
- A szüleim előtt nem volt ekkora szád. – néztem rá jelentőségteljesen.
- Ők mégis csak a szüleid. – nevetett. – Szülők előtt szépen kell viselkedni.
- Olyan hülye vagy, Justin. – csóváltam a fejemet, majd egész testemmel, ahogy csak tudtam hozzáfordultam, és adtam egy nagy puszit az arcára. – Szerencséd, hogy pont így szeretlek. – suttogtam a fülébe.
- Én is szeretlek, ugye tudod? – kérdezte, miután eltávolodtam tőle, és előrefordultam. Megfogta a kezemet, és egy pillanatra komolyan nézett a szemembe.
- Igen, tudom. – bólintottam, mire felemelte az összekulcsolt kezünket, és megpuszilta.
Ez után csendben tettük meg a hátralévő utat, de volt kínos ez a hallgatás, sokkal inkább kellemes. Mosolyogva néztem az épületeket, amik mellett elhaladtunk. Jól éreztem magam, szabadnak, és boldognak. Jó érzés volt a tudat, hogy végre nem kell bujkálnunk, nem csalok meg senkit, és csak vele vagyok. Rájöttem, hogy már sokkal hamarabb is részese lehettem volna ennek az érzésnek, ha időben cselekedek. Akkor talán még ezt a délelőtti botrányt is sikerült volna elkerülnöm.  Nem akartam ezen rágódni többet, hiszen a múltat már nem lehet megváltoztatni. Szerettem volna ezúttal minden erőmmel Justinra koncentrálni, ami a magánéletemet illeti, és ezúttal nem elrontani. Reméltem, hogy sikerülni fog, ugyanis őt nem akartam elveszíteni.

Remélem tetszett, köszönöm az előzőhöz a komikat,remélem ehhez is kapok majd :)
u.i: az új kinézetről mi a véleményetek?:)